Bevallom, szókincsfejlesztő feladatként vágtam bele eredeti angol filmek megtekintésébe. Az a technikám, hogy mikor először nézek egy filmet, rengetegszer megállítom, kiírok belőle szavakat, amiket általában már csak másnap szótárazok ki. Gyakran szótanuló kártyákat készítek belőlük, méghozzá egy kártyára írom az angol, és egy külön álló másikra a magyar kifejezést. Kb huszasával borítékolom őket, és felirom a borítékra melyik filmből valók. Így könnyen elővehetem, és játszhatok velük, például először az angol szavakat teszem ki, megkeresem a magyar megfelelőjét, ha már ez megy, akkor felmondom rá őket, és ha így is megy, fordítok a helyzeten, és a magyar szavakat teszem ki, stb. Variálom kedvemre. Így jobban begyakorolható számomra, mint szótárfüzetből, ahol, ha nem tanulom meg időben a szavakat, akkor akár ezerszer is leírhatom őket újra, meg újra. A szótanulások közepette aztán újra ott lebeg előttem a film…
Ez jó módszernek bizonyult számomra, mert segít a memorizálásban, hogy rögtön tudom hová kötni az új kifejezéseket. Majdnem olyan, mintha beszélgetnék valakivel,.. Majd ha tényleg tetszett a film, akkor akár többször is visszanézem immáron a fordított, és addigra begyakorolt szavakkal, így persze sokkal jobban követhetővé válnak az események, kitisztulnak egyes jelenetek, és sikerül mélyebb összefüggéseket is felfedeznem bizonyos karakterekben. A kellemes a hasznossal tehát ily formában is megélhető. Habár nem vagyok filmesztéta (végzettségem szerint festőművész lennék, mely címre – még így egyetem után is – csak rászolgálni szeretnék), ugyanazokkal a módszerekkel elemezhetők a filmek is, mint úgy általában a műalkotások: vers, festmény stb. Elsőként legyen szó a Lady Bird című filmről…
Ez Greta Gerwig 2017-es első, és önálló rendezése, melyben rögtön merész, és újszerű hangot üt meg. Hősnője Lady Bird, azaz Christine McPherson (Saoirse Ronan), aki habár szeretne kitűnni a tömegből, minden tekintetben átlagosnak bizonyul, ahogy a szerencséje is. Könnyedén belehelyezkedhetsz a szemszögébe, mélységesen átélhetőek a problémái. Gerwig úgy mesél a tinédzserek életéről, ahogy leginkább érdemes. Szeretetteljes iróniával mutatja be azt a kiábrándítóan nehéz teenager-, és kamaszkort, melyből talán mi is – és még sokan mások – kitörni készültünk. Elmosolyodunk azokon a fiatalos világhódítási próbálkozásokon, problémákon, melyeket talán nem is mi, csupán az idő oldott meg helyettünk, és ráébreszt minket, vagy megérteti velünk (idősebb fejjel), milyen kegyetlenek, és igazságtalanok voltunk azokban az időkben akár a szüleinkkel, testvéreinkkel, de még a barátainkkal is. Nem egy tipikus hollywoodi sémára épülő fiatal lányt mutat be, aki kb a film felétől már gyönyörű, és ízlésesen sminkelt, gátlásait maga mögött hagyó, sikeres szívtipróvá válna, nem… Végig meghagy bennünket az álmodozó kamaszkorban, a lázadásainkban, kudarcainkban, melyekből valahogy mégis sikerül a végén – a legnehezebb eszközökkel ugyan – kievickélnünk, tanulnunk valamit. Biztosan voltál már úgy filmmmel, hogy megtekintése után még órákkal, akár napokkal később is érezted a rád gyakorolt hatását, szinte benned élt tovább a történet.
Számomra ilyen Lady Bird, aki körmeit lilára, a haját rózsaszínre festi.. Nekem is épp középiskolára tehető az első hajfestési kísérletem, amikor anyukám haját otthon én festettem, hiszen már akkoriban kacérkodtam az ecsettel. Ami abból megmaradt, a saját hajamra kentem. Azokban az években csak kötelező fotók készülhettek rólam, mint a szokásos ballagási képek például, de másokkal ellentétben egy darabot sem rendeltem belőlük, így nem is adtam belőle senkinek, még a szüleimnek se, sőt a tablónkat is mélységes titokban tartottam. Később az egyetemi indexembe egy ilyen, nem eredeti szőkés-vöröses hajszínű színes kép került. Szigorúságáról, és kegyetlen humoráról ismert tanárunk feleletem végén szabad szemmel is jól láthatóan összehasonlított saját fényképemmel, és az elmúlt évek fotó-fukarságára ráigazalolva megszólalt: – Jobb így…
Lady Bird esetlen magabiztossággal tesz is azért, hogy céljait elérje, színjátszó körbe jár, de csak statisztaszerepeket kap. Elismerésre, önbecsülésre, szeretetre, vágyik, helyette tapasztalatlan, félelmekkel, gátlásokkal és frusztrációkkal, szégyenérzettel és önbizalomhiánnyal küzd. Megvicceli a katolikus iskola vezető apácáját: átkereszteli magát Madár kisasszonyra, mert már annyira ki akar repülni a családi fészekből, elhagyni Sacramentót (a kisvárost, ahol szüleivel él). A Keleti partra vágyik, egy nagyvárosba, ahol elvegyülhet, szerencsét próbálhat, és ahol új ember lehet.
Egy elérhetetlen srácért eped, hazugságba keveredik, felad brátságot, elvet, szüzességet, és rengeteg dologban csalódik, mely csalódások újabb és újabb átértékelésekre késztetik az életben. Igyekszik mindenen, és mindenkin gyorsan és könnyen, felnőttesen egyedül túltenni magát, mintha nem is volnának neki fontosak az illető személyek. Valójában még önmaga keresgélésével van elfoglalva, és a valahová, valakihez tartozni akarás fontos részét képezi a szerelem. Gerwig számomra következő filmjében a Kisasszonyokban fogalmazza meg Lady Bird érzéseit is igazán, amikor Jo-tól (akit szintén Ronan Saoirse alaqkít) anyukája megkérdezi: – De szereted Őt? Jo válasza: – Szeretném, hogy szeressenek. Anyukája: – Az nem ugyanaz! Egy kitörési lehetőség, melyben valaki végre megláthatná azt az arcát, melyet közvetíteni szeretne a világ és mások felé.
Állandó, és viharos veszekedésekben kitörő anya-lánya szeretetről is szól a film, ahol a makacs véleménykülönbség egyfajta világnézeti hitvallás részét képezi. Hiszen muszáj dolgokról beszélni, de néha hallgatni is, muszáj dolgokban igazat mondani, de néha hazudni is, és mindeközben muszáj nem meghasonulni önmagunkkal. Gerwig frappáns, könyörtelenül emlékezetes megjegyzéseket ad főhősnője szájába, olyanokat, melyekre épp ez a korosztály igen ki van éhezve. Mert igaz, hogy még nem tudunk mindent a világról, de már mindent érzünk, és ezt érzékeny műgonddal meg is tudjuk fogalmazni. Kötelékeink, határaink szükösen szorító közegét ugyan szét kívánjuk feszíteni, és csak később látjuk meg pontosan, mit is jelentettek számunkra, amikorra úgymond ártatlanságunkat sikeresen, és teljes mértékben feloldjuk. Mellbevágóan őszinte film, mely emlékeztet minket arra, mi hogyan éltük meg a felnőtté válás folyamatát, képes lerántani a leplet a tanulás során szerzett tapasztalatok fölött, és újra megmutatja korábbi énünk, akkori mindennapjaink, fiatalkori érzéseink, álmaink, vágyaink, hitünk, világképünk, melyek akkor és ott meghatároztak bennünket, küzdelmeink, melyekben időnként kudarcot vallottunk.