Nagyon kevés olyan élelmiszert ismerek, melynek ilyen gazdag és ármányokkal teli története van, mint a csokoládénak. A kakaófa Dél-Amerikában a trópusi esőerdők folyóvölgyeiben, az Andok keleti oldalán őshonos. A 10-15 méteres örökzöld növény elterjedése az egyenlítőtől északra és délre is alig több mint 20 fok (kétszer 2220 km). Igen különleges húmérséklet és páratartalom szükséges ugyanis ahhoz, hogy megéljen.
“Hogy hogy is terem a kakaó? 25 Celsius fok meleg, és 80%- os páratartalom kell ahhoz, hogy a növény megéljen, és még hűvösben is kell, hogy legyenek a levelei… Képzeljük el, hogy az azték és maja kultúrában vadon, milyen nehezen tudott kialakulni ez a három botanikai tényező. Ezért igen drága volt.” Farkas Elemér – A Magyar Csokoládé Műzeum alapítója
A kakaóbab a kakaófa termésének a magja. Különleges módon a termés a fa törzsén terem, esetleg ahhoz közeli erős ágakon. Maga a növény botanikailag az orchideákhoz tartozik. 20-30 virágot hoz, és ebből fejlődnek ki az ovális, amerikaifoci-labda formájára emlékeztető kakaóbab termések. Amikor megértek a magok, akkor machetával, vagy két termést összeütve eltörik a héja, és feltárulnak a kakaóbabszemek. A termésben 30-60 kakaóbabszem található. Ezekből a magokból készül az édesség, melyet vékony lapok, bonbon, vagy forró ital formájában ismerünk – első körben italként került a köztudatba.
A csokoládé ital készítéséhez elő kellett készíteni a kakaóbabot. Ezek az előkészületek ma is hasonlóan zajlanak. Először is kifejtetik a kakaóbabokat, majd fermentálják. A mai fermentálási módszerek is a helyi hagyományokból fejlődtek ki: Van ahol farudakra banánlevelet fektetnek és arra halmozzák a nedves kakaóbabot. A halmokra pedig újabb banán leveleket fektetnek. Másik módszer, hogy lyukacsos, nyitott faládákba teszik a nedves kakaóbabot és tető alatt tartják, kb 40 fok melegen. Elindul egy nemes rothadás, egy természetes fermentálódás. Ez kb egy hétig, tíz napig tart, ekkor alakul ki a kakaóbab végleges íze, zamata, és színe. Ezután 5-7 napig szárítóasztalokon napon szárítotják a babokat, majd megpörkölik. Gáz-, vagy gőz pörkölőbe teszik, ezzel fokozzák az ízét. Európában olyan 110-115 fokon pörkölünk, Dél-Amerikában egy kicsit magasabb hőmérsékleten. Ott inkább a sötétebb, pörköltebb kakaóbabokat kedvelik. Egyéb tartósítási eljárást nem is igényel a kakaóbab. Ahhoz, hogy hosszan elálljon ezután már csak a nedvességtől szükséges óvni.
Ezen a ponton válik igazán ketté a csokoládé régi és a mai feldolgozásának menete. Ma ezután hengerek között végzik a kakóbabok finom aprítását. Kb 70-80 mikron finomságúra aprítják, ilyenkor teljesen folyós állagú. Még melegen ketté tudják választani kakaóvajra, és kakópogácsára. Ezt a kakópogácsát vagy ledarálják, és ebből lesz a különböző kakaóvaj tartalmú kakaópor, vagy ha nincs nagyon kipréselve belőle a kakóvaj, akkor mint kakaómassza további feldolgozásra kerül a csokoládé üzemekben.
Régen pedig a csokoládékészítés úgy folytatódott, hogy a babszemeket súlyos hengerekkel összetörték, majd malomköveken szétmorzsolták. Az így nyert port kukoricaliszttel és vízzel kásává keverték, felmelegítették, és habosra verték. Minél tovább habosították, annál jobb ízű italt kaptak. Legalábbis ez a zsíros és sima hab tette az italt ízletessé az aztékok szerint. Az így kapott víz és kakaóbab keserű szubsztanciája egy navatl indiánról kapta a nevét. Az aztékok ’cacahuatl’ -nak, a maják ’xocolatl’ (sokolátl)-nek nevezték – ehhez hasonló hangzású névként került a világ legtöbb nyelvébe. A szó jelentése „keserű víz”
A British Columbia Egyetem kutatói bebizonyították, hogy a Mayo-Chinchipe kultúra tagjai már 5300 évvel ezelőtt feldolgozták és fogyasztották a kakaóbabot, ital formájában. Több mint 1400 évvel korábban, mint Mezoamerikában. A Mayo-Chinchipék a mai Ecuador területén az Amazonas felső folyásánál éltek. Már korábbi kutatások is bebizonyították, hogy a kakaófák legnagyobb genetikai változatosságot az Amazonas felső folyásánál mutatnak, ami szintén arra utal, hogy ez az a terület ahol az összes vad kakaófa eredetileg nőtt, és ahol az embernek először volt lehetősége, hogy hasznosítsa és művelje.
Michael Blake archeológus több munkatársával együtt ezen a nyomon indult el és kezdett kutatni egy, Santa Ana nevű ősi faluban, Ecuadorban. Ez a legrégebbi ismert település, ahol a Mayo-Chinchipe kultúra tagjai éltek felső Amazóniában már 5500 évvel ezelőtt. Blake és munkatársai a Mayo-Chinchipék által használt edényeket vizsgáltak, és egyértelműen bebizonyosodott, hogy azokban rutinszerűen kakaót tároltak, dolgoztak fel több száz éven át, kb. az 5300 – 2100 évvel ezelőtti időintervallumban. Ez megdönti az eddig elfogadott álláspontot, miszerint Mezoamerikában használták először a kakaóbabot az emberek.
Arra még nincs egyértelmű bizonyíték, hogy hogyan tett meg több ezer kilóméteres távolságokat észak felé. Ugyanis a kakaóbab tárolás során gyorsan elveszti életképességét. Blake úgy véli hajókon vihették fel a Csendes-Óceánon. Ezek alapján úgy gondolja a Dél-Amerikai kultúráknak nagyobb hatása volt a Mezomarikai nagy civilizációkra, mint azt a kutatók eddig gondolták.
A Mayo-Chinchipék is kakaóitalt készítettek a kakaóbabból. Szárították, fermentálták, pörkölték és őrölték, amíg egy masszát nem kaptak. Ehhez öntöttek forró vizet és kevertek esetenként kukorica darát és fűszereket, mint a chili, fahéj, vanília.
I.e. 2000
A közismertebb nézet szerint a régészek és a kutatók az első kis falu nyomait Hondurasban az Ulúa völgyében találták.
A ’cacao’ termesztés kezdetei az olmék indiánokig vezethetők vissza. Ez az ősi nép Kr.e. 1200 és 400 között élt a Mexikói-öböl déli részén és – egyebek mellett – több méter átmérőjű kőfej szobrairól nevezetes. Ház körüli kertjeikben gyógy- és fűszernövényeket termesztettek, de gyümölcsfáik, mint az avocado, vagy a ’kakawa’, szintén itt nőttek. Az északabbra fekvő Yucatan félszigeten élő maják Kr.e. 600 táján olmék közvetítéssel ismerkedtek meg a kakaóval, majd ők látták el a még északabbra élő aztékokat, akiknél a kakaó már nem termett meg.
A legrégebbi ivóedényeket és tányérokat Latin Amerikában, a kutatások szerint, kizárólag a „Xocoatl” elkészítéséhez és fogyasztásához használták. A történészek úgy tartják, hogy ez a kis falu a csokoládé születésének szimbóluma.
200-900
A kakaó a maja mezőgazdaság és vallás egyik építőköve. A kakaó luxuscikk volt, melyet értékes ajándékként fedővel ellátott terrakotta tárolóedényekben magas rangú vezetők sírjaiba találtak. Az egyik ősi maja mítikus „szent könyvben”, a Popl Vuh-ban olvashatunk Teremtésről szóló történeteket, maja mondákat, leírásokat a maják győzelmeiről és közben gyakran említést tesznek a kakaóról. Elmesélnek egy történetet az isteni ikrekről, akik megszabadították a világot a démonoktól. Találtak olyan illusztrációkat, amelyeken ezeket az ikerfiúkat ábrázolták és ezeken az ikrek kakaóval töltött vázákat ajánlanak fel az isteneknek. Egy másik szent maja könyv, a Chilam Balam szintén említi a kakaófát: jelképesen ábrázolja a szent fát, amelyet a „Sötét korszakban” ültettek, hogy a szél négy irányát jelölje a Fény érkezése előtt.
A végzetes hiba…
A toltékok után az aztékok telepedtek le Mexikóban 1300 körül. Az aztékok a toltékok leszármazottainak nyilvánították magukat, és okos politikájuk képessé tette őket arra, hogy meghódítsanak egy hatalmas területet, amely lefedte a korábbi maja birodalom nagy részét. Az ősi tolték szokások és a vallás kulcsszerepet játszott az azték kultúrában.
A tolték mitológia főistene Quetzalcoatl (ejtsd: Ketzalkóatl) lehetett; tiszteletét tőlük vették át az aztékok. Quetzalcoatl a szél- és napisten, az azték mitológiában szereplő első istenpár harmadik fia, aki a tudás istene volt, és akinek a mezőgazdaságot az írás tudományát, a jó erkölcsöt, a bölcs törvényeket köszönték. Quetzalcoatl-től az emberek olyan tudást kaptak, mely magasabb szintű létezést tett számukra lehetővé. Ő tanította meg az embereket a csillagok útjának követésére, tőle kapta az ember a naptárt. Megmutatta, hogy lehet egy bizonyos vadon termő növény pelyhes csomóiból fonalat sodorni és vásznat szőni. Megtanította őket a jade kő és a tollból készült köpeny viselésére. És ami a legfontosabb: tőle kapta az ember az istenek eledelét és italát: a kukoricát és a csokoládét. Az azték kultúra nagy hangsúlyt helyezett a kakaó szent voltára. A legenda szerint a kakaó volt az aztékok szent madara, a kvézál eledele. Quetzalcoatl nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak.
Egyes elképzelések szerint zavaró tényező lehet, hogy a toltékok egyik királya maga is felvette a Quetzalcoatl nevet. A tolték kultúra virágzott és nagy gazdagságukat házaik, ezüstjük, zöld drágaköveik, fehér kagylóik jelezték, valamint termékeny talajuk, mely bőséges kukorica, gyapot és kakaótermést biztosított. Minden megváltozott, amikor a varázslók elterjesztették hazugságaikat Tulában. Egyikük, Titlacauan, egy különleges italt ajánlott Quetzalcoatl-nak, amely örök fiatalságot hoz számára és visszavezeti a Paradicsomba. Ehelyett megfosztotta őt isteni bátorságától és hatalmától. A legenda szerint a világos bőrű, szakállas király, az istenek leszármazottja elméjét megbetegítette, és az őrület jeleit mutatta. Ezután házakat és kakaóültetvényeket égetett fel. majd menekülni kényszerült. Birodalma keleti határához utazott, oda, ahol ma Veracruz áll, majd egy kígyókból készült tutajon a nyílt tengerre szállt, és keletnek vette az irányt. Mielőtt elhagyta országát, Quetzalcoatl ígéretet tett népének, hogy ugyanonnan, amerre eltűnt előlük, Ce Acatl évében visszatér hozzájuk, és átveszi az uralmat a birodalom felett. Ez az ígéret később nagy szerencsétlenséget hozott az aztékokra….
A spanyol hódítók és Kolumbusz Kristóf elindultak az Újvilágba. Anélkül, hogy tudták volna, mit látnak, Kolumbusz és emberei voltak az első európaiak, akik a kakaóbabot megpillanthatták. Mindez 1502-ben, Kolumbusz negyedik útja során történt, amikor éppen a Honduras partjaitól hetven kilométerre fekvő, az Öböl-szigetekhez tartozó Guanaja partjainál hajóztak. Itt vettek észre egy áruval megrakott, szokatlanul nagyméretű maja kenut. A kenuban, mint azt Kolumbusz fiának, Ferdinándnak a naplójából megtudhatjuk, „számos mandula [kakaóbab]” is volt. Amint felajánlották ezt az értékes ajándékot Kolumbusznak, néhány bab a vízbe esett. A mexikóiak a víz alá merültek, hogy megmentsék a babokat, mintha a világ legértékesebb dolgai lennének. Ez lenyűgözte a spanyolokat, habár először nem igazán értették meg a kakaó igazi értékét.
Az azték teremtésmítoszok szerint előttük már négy birodalom létezett, és az övék volt az ötödik. Az istenek mind a négy előzőt elsöpörték különböző világkatasztrófákkal, az aztékok épp a világ ötödik korszakának végétől tartottak. Egy üstökös megjelenése is nyugtalanította a papokat, és 1519-ben egy nagy templomtüzet is baljós jelként értelmeztek. Hittek tehát Quetzalcoatl-ban, egy fehér bőrű, szakállas, és Istenben, aki a régmúltban földművelésre és építészetre tanította a tolték törzseket. A jóslat szerint valahonnan keletről kellett hazatérnie amerre eredetileg eltűnt Ce Acatl évében, mely éppen az 1519-es évnek felelt meg. Mikor 1519. november 8-án Hernan Cortes vezetésével a spanyol hódító csapatok elérik a partot, az amúgy véres emberáldozataikról, rítuális kivégzéseikről ismert aztékok semmiféle ellenállást nem mutatnak. Barátságosan fogadják a kor divatjának megfelelően szakállt viselő, világos bőrű Cortés-t, akiben az aztékok rögtön a néphez visszatért Quetzalcoatl istent vélték felfedezni. A hódító szándékú spanyolok tehát viszonylag kevés ellenállásba ütköztek, mert az aztékok babonás félelemmel hitték, hogy a Tollas kígyóisten tért vissza hozzájuk, hogy visszakövetelje trónját, ezért Tenochtitlanba vezetik őket, királyuk elé.
II. Montezuma (az utolsó független azték uralkodó) is békével fogadja őket. Montezuma aranykehelyben kínálta meg Cortest az istenek italával, gazdag ajándékokat adott nekik és kinyilvánította, hogy aláveti magát a császáruknak. Egy történész leírása szerint a chocolatl italról a következőket tudhatjuk:
“A chocolatl vaníliával és más fűszerekkel ízesített főzet, mézsűrűségű habos anyaggá elkészítve, mely fokozatosan olvad el a szájban. Hidegen fogyasztották. Az italt, ha ezt az anyagot egyáltalán italnak nevezhetjük, arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból készült kanalakkal. Az uralkodó rendkívüli módon kedvelte, már csak az elfogyasztott mennyiségekből ítélve is: naponta nem kevesebb, mint ötven korsó chocolatl készült kizárólag saját maga részére, míg a királyi udvar számára további kétezer korsó volt engedélyezve.”
A spanyolok sohasem láttak még ilyet, a chocolatl szemmel láthatólag igen előkelő dolog volt, azonban az ital maga túlságosan sűrű, keserű és csípős… Cortés és társai ezután hónapokig a hatalmas, a legnagyobb európai városokkal vetekedő lélekszámú városban maradtak az uralkodó vendégeként, ahol is II. Montezuma apja palotájában szállásolta el őket.. Az Azték Birodalom tehát virágzott, több mint 200 ezer négyzetkilométer volt, lakóinak száma elérte a hat milliót. Fővárosa Tenochtitlán. A maga idejében talán a világ egyik legfejlettebb városa volt, csatornahálózattal, kövezett utakkal, vízvezetékekkel, és korabeli források szerint meglepő tisztasággal. Az aztékok fejlett földműveléssel rendelkeztek, a kevés termőföld pótlására úszó kerteket hoztak létre, a Texcoco-tóban fenékhez rögzített tutajokon termesztették haszonnövényeiket.
Miután Cortés és társai megszállták Tenochtitlánt, eldöntötték hogy az “ördögimádó” aztékokkal nem tárgyalni kell, hanem tűzzel-vassal át kell őket téríteni a keresztény hitre, és elfoglalták a Nagy Teokalliban Tlalok tornyát. Cortés kitakaríttatta a templomot, oltárt emeltetett benne, az oltár előtt pedig felállították a keresztet és kifüggesztették Szűz Mária képét. Miután megtörtént a “helyreállítás” Cortés elment a fővárosból. Az aztékok papi testülete Cortes helyettesétől, Alvaradótól kért engedélyt, hogy a Nagy Teocalli-ban Huitzilopochtli tiszteletére megrendezhessék az évenként szokásos tömjénáldozat ünnepségét. Alvarado két feltételt szabott: nem áldozhatnak embert, és fegyver nélkül kell megjelenniük. Vagy hatszáz azték vonult fel ünnepelni, a legelőkelőbb nemesi családok tagjai.
A fegyvertelen hívőket az ünnepség tetőpontján a spanyolok lerohanták, és mind egy szálig lekaszabolták. Az alattomos vérfürdő hatására az aztékok fellázadtak. Alvarado a palotában sáncolta el magát Cortés seregének visszatértéig. Az aztékok az elfogott Moctezuma helyetteséül annak egyik fivérét, Kvitlavakot választották, és csaknem szünet nélkül ostromolták a palotát. Cortésnek sikerült áttörnie Alvaradóhoz, de Alvaradóval együtt az ostromgyűrűbe rekedt. Többször is kirohant, és mindannyiszor nagy veszteségeket okozott az aztékoknak, azok viszont lerombolták az összes, a palota szigetét a város többi részével összekötő hidat. Cortés az azték uralkodó közbenjárását kérte, aki békítő beszédet intézett alattvalóihoz, de a nép dühét már ő sem tudta megfékezni. A vérengzésben maga Montezuma is életét vesztette, ma sem tudjuk pontosan, hogy saját népe kövezte meg vagy a spanyol hódítók végeztek vele. II. Montezuma, az aztékok egykori nagy uralkodója, majd a spanyolok foglya 1520, június 30-án halt meg.
Az uralkodó elvesztése után Cortés a városból kitörésre szánta el magát. Hordozható hidat ácsoltatott, és megpróbálta kihasználni azt, hogy a Napot tisztelő aztékok idegenkedtek az éjjeli harctól. Ez volt a spanyol történelemben a noche triste, azaz “szomorú éjszaka”. A maroknyi spanyolnak a kezdetlegesen felfegyverzett azték harcosok tízezrein kellett keresztültörnie július elseje éjszakáján. Zuhogott az eső, ami egy időre gyakorlatilag harcképtelenné tette az íjászokat, és a csúszós talaj erősen megnehezítette a spanyolok haladását. A hordozható híd besüppedt a sárba, ahonnan nem tudták többé kiemelni. A szervezett visszavonulás fejvesztett meneküléssé fajult, a hadsereg csoportokra bomlott. Az árokba vetették magukat, hogy elérjék a túlsó partot. Sokakat zsebeikben rejtegetett kincseik öltek meg, lehúzták a tó mélyére. A zsákmány, tűz- és lőfegyverek, az íjak egy része, a lovak többsége. mind odaveszett. Reggelre a spanyolok mintegy harmada és a szövetséges tlaskalánok negyede-ötöde ért ki a városból, valamennyien kisebb-nagyobb sebekkel.
Most, hogy kimenekültek a városból, friss spanyol katonákkal és több tízezer tlaxcala indián szövetségesével térnek vissza Tenochtitlánba, és megkezdik az ostromot. Még így is hónapokba telt a város bevétele, pedig az azték csapatokat ekkorra alaposan megtizedelte a behurcolt himlő is. 1520. július 8-án az Otumba völgyében mégis, látszólag minden korábbinál jobban szervezett azték sereg állta a spanyolok útját. Az otumbai csatában megpróbálták elpusztítani a megszállókat, de vereséget szenvedtek. Cortés maradék húsz lovasával az élen betört az azték sorok közé, átvágta magát a parancsnok gyaloghintójáig, és megölte Cihuacul-t, az aztékok fővezérét. Amikor meglengette annak vezéri jelvényét, az aranyhálót, a túlerőben lévő aztékok fejvesztve menekülni kezdtek; ezután már ekkora sereget soha többé nem tudtak összeszedni. Az Azték Birodalom ebben a pillanatban bukott el. Cuauhtémoc, az aztékok utolsó uralkodója ellenállásra buzdította népét, de harca hiábavaló volt. Cortés elfogta, elvitte magával egy hondurászi expedícióra, és árulással vádolva, Yucatánban felakasztatta egy ceiba fára. Tenochtitlán eltűnt a történelem viharában, helyén pedig a spanyol alkirályság új fővárosa, Mexikóváros indult virágzásnak.
A kakóbab értéke
A régi kultúrák igen nagy becsben tartották a kakóbabot. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy kakaón alapuló pénzügyi rendszert fejlesztettek ki. Fizetőeszközként használták már kr.e. 400-ban Mezoamerika szerte. Ez a terület egészen messze felnyúlt északon, a mai Új-Mexiko területére is. A munkásokat kakaóbabbal fizették ki. A leigázott népek kakaóbab adománnyal rótták le tiszteletüket a győztes úrnak. Vagyis még az adót is kakaóban fizették, így az állami kincstár kakaóbab tartalma gyakran a száz tonnát is elérte. (Biczó-Kabai Veronika doktori értekezéséből) A magas rangú urakat rendszeresen kakaóbabbokkal együtt temették el, hogy a túl világon is anyagi biztonságban legyenek, és persze, hogy tudjanak kakaót inni ott is. A kakaót nem csak vallási okok, de pszichoaktív tulajdonságai miatt is fogyaszthatták. A maja és az azték kultúrában számos összetett szó létezett, amelyben a kakaó szó szerepelt például nocacau (az én pénzem) vagy mocacau (a te pénzed). A 16. századbeli krónikák szerint egy kisméretű nyúl 10-30 kakaóbabba került, még egy erdei nyúl (ami feltehetően húsosabb volt) 100 babot is ért. Egy nagyobb paradicsom ára 1 kakaóbab volt. a takarmánytök ára 4. Lovat vagy öszvért lehetett kapni 50 kakaóbabért, egy ruhadarabot 80-100-ért. Egy szolga szintén 100 babba került. Maguk a babok sem voltak azonos értékűek. Egy “jó pulyka tyúk”-ért például 100 teljes kakaóbab szemet, vagy 120 zsugorodottat kellett adni.
Az ideérkező spanyol hódítók, és később Új-Spanyolország gyarmati lakói is használhatták a kakaót helyi fizetőeszközként, ahol ez volt a cserekerskedelem fő valutája. 1555-ben hivatalos rendeletben kötötték ki, hogy egy spanyol real 140 kakaóbabot ér. Tulajdonképpen ez a gazdasági értéke volt az, ami vonzóvá tette a kakaót a spanyol hódítók számára, hisz a belőle készülő Xocolātl-t nem tartották túl ízletesnek. Néhány évtizeddel később azonban az aztékok meggyőzték a spanyolokat a csokoládé ital nagyszerű tápértékéről és gyógyhatásáról. Észrevették, hogy élénkítő hatással van a testre és a szellemre, fokozza a koncentrációképességet, így a katonák állóképességét is. Cortes társa Bernard Diaz del Castillo azt mondta a csokoládéról:
„A csokoládéfogyasztás lehetővé teszi, hogy egész nap utazzon az ember. Elűzi a fáradtságot, anélkül hogy evés vagy ivás szükségét érezné.”
Új városokat alapítottak és bevezették encomienda rendszerét, amely az indiánok kényszermunkájával járt. A kakaóbabban kifejezett korabeli árakra, és a spanyolok megjelenését követő gyors inflációnak köszönhetően míg 1513-ban 100 kakaóbabért rabszolgát lehetett venni, harminc évvel később már egy pulykakakas ára is ennek a duplája, 200 kakaóbab volt. A kakaóbabok pályafutása, mint fizetőeszköz egészen hosszúra nyúlt. Mexikóvárosban az 1750-es években is voltak dokumentált tranzakciók ahol kakaóbabot használtak, a Yucatán-félszigeten pedig még az 1840-es években is!
Ahol pénz, ott pénzhamisítás, nem volt ez másképp a kakaóbabbal sem, A kereskedők előszeretettel hamisították a kakaóbab szemeket. Több módszer is létezett. A kakaóbab héját megtartották és feltöltötték sárral, vagy viasszal hogy súlyra megegyezzen az eredetivel és a valódi közé keverték. Készítettek agyagból, és tésztából is élethű kakaóbab szemeket.
Cortés amint meghódított egy területet, hamarosan kakaó ültetvényt kezdett telepíteni rajta. Meg volt győződve róla, hogy ugyanazt a gazdagságot hozza meg számára, mint az arany, amiben korábban reménykedett. Cortes tehát megdöntötte az Azték Birodalmat, és létrehozta a mai Mexikó elődjének számító Új-Spanyolország gyarmatot, melynek első kormányzója lett. Az aztékok leigázása után Cortes-nak számos ellensége akadt Spanyol honfitársai között is, így 1528-ban hazatért Spanyolországba, hogy kihallgatást kérjen a császártól. V. Károly személyesen fogadta Cortést, aki megcáfolta ellenségei vádjait és bebizonyította, hogy a híresztelésekkel ellentétben nemhogy ellopta volna a koronának járó ötödrészt, hanem többet fizetett be a kincstárba. A császár kitüntette a Santiago-renddel, kinevezte az Oaxaca-völgy márkijává és engedélyezte számára a Don cím használatát, majd 1530-ban visszatért. Bár a császár látványos jutalmakban részesítette, nem kapta meg újból a kormányzói posztot és soha többé nem játszott fontos szerepet Új-Spanyolország adminisztrációjában, ám a Cortés-birtok, melyhez 23 ezer indián szolga tartozott, egyike volt a leggazdagabbaknak Mexikóban; ezeket egészen 1811-ig leszármazottai örökölték.
A titokban tartott kakaóbab
A kakaóbab Kolumbusz negyedik útja során, mások szerint Cortes-nak köszönhetően jut el Spanyolországba. A csokoládét először kizárólag Spanyolországban és a gyarmati lakosság körében engedték terjedni, megtartották a titkot a világ más részei előtt, abban a reményben, hogy megtarthatják a kakaó kereskedelmi monopóliumát. Titkukat olyan sikeresen védték, hogy amikor 1579-ben holland és angol kalózok elfogtak ugyan egy kakaóbabbal megrakott spanyol gályát, de azt végül elsüllyesztették rakományával együtt, mert a szállítmányát értéktelennek, és haszontalannak tartották. A spanyolok fél évszázadon át megőrizték az Amerikából érkező kakaó és a chocolatl titkát, noha a kakaó nagyritkán, utazó barátok tarisznyájában a Pireneusok vidékén túlra is eljutott.
A spanyolok fenntartották és ösztönözték a kakaó művelését Latin Amerika területén. Már a maja kultúrában egyébként chilivel ízesítették a csokoládét, tehát a chilis csoki korántsem napjaink találmánya. Az Oaxaca-ban lakó spanyol apácák azonban tovább kísérleteztek a különféle ízesítéssekkel, és ezzel sikerült növelniük a kolóniák lakosai között a csokoládé népszerűségét. A hozzáadott anyagokkal a csokoládé keserű ízét próbálták elnyomni. Használtak fahéjat, szegfűszeget, szerecsendiót, ánizst, és Kubából hozott nádcukrot, aromás virágokat, mint az egyik orchidea faj termését a vaníliát, chilit, narancsvízet, édesítésre pedig cukrot, és mézet. A maják már akkor gyűjtötték, és leszármazottaik a mai napig gyűjtik a félsziget mélysötét színű, különleges zamatú vadmézét. Ám ezen a ponton még – ne felejtsük el – étcsokoládéról beszélünk, hiszen a recept továbbra sem tartalmazott tejet. Az az édes érzet azonban amit kifejlesztettek, képezi az alapját a mai étcsokoládé recepteknek. Kukorica és fűszerek hozzáadása után süteménnyé formázták a pépet, aminek természetfeletti erőt tulajdonítottak, emiatt ellátmányként szolgált a katonaság számára is. A csokoládé ital fogyasztása azonban a királyi udvarhoz tartozó arisztokrácia és a papság kizárólagos privilégiuma volt, bár fogadtatása még édesen sem volt egyértelműen sikeres. A papok egy része azért tekintett gyanakodva a kakaóra, mert úgy gondolták, hogy az felkorbácsolja a szenvedélyeket. 1569-ben V. Pius pápa a chocolatl-t olyan kellemetlennek találta, hogy szerinte “az ital fogyasztása nem jelenti a böjt megszegését”, és szerinte egyáltalán nem valószínű, hogy bárkinek is szokásává válhat az ital “élvezete”.
– nem volt elérhető a lakosság nagy része számára egészen a XX. század elejéig, addig, amíg az ipari csokoládégyártás igazán el nem kezdődött. Azonban még ekkor is luxustermék maradt, csak a felnőttek számára, és csakis különleges alkalmakra és ünnepekre. A csokoládéra az európaiak sokáig afrodiziáumként tekintettek. A híresztelések szerint a híres itáliai kalandor, Giacomo Casanova szerelmi légyottjai előtt gyakran fogyasztott az italból. Ez volt az az ital, amely valamiféle eretnekséget jelentett a többivel szemben. A papság nehezen fogadta el a csokoládé fogyasztását és igyekezett betiltani, azt bűnös élelemnek bélyegezve. A kakaó és a csokoládé még ma is a misztikum és az élvezet jelképe.
Az Újvilági ajándék: a csokoládé meghódítja az öreg kontinenst…
A kakaó titka Európában csak a 17. században terjedt el. A spanyoloknak eddig sikerült megőrizniük monopol helyzetüket a csokoládé beszerzés területén. A spanyol világuralom hanyatlásával azonban más országok is kezdtek tudomást szerezni a kakaóról. A csokoládé kereskedelem első jeleit 1635-ben találjuk meg Gentben, amikor a Baudeloo apátság apátja csokoládét vásárolt.
A csokoládé első részletes leírását a milánói Girolamo Benzoni, a Velencében 1565-ben megjelent „La Historia del Mondo Nuovo” (Az Újvilág története) című művében találhatjuk. A csokoládé itáliában való elterjedése az 1600-as években egy firenzei kereskedő Francesco D’Antonio Carletti nevéhez fűződik, aki gyakran utazott Nyugat-Indiába és Spanyolországba, felfedezte és nyilvánosságra hozta az édes csokoládé receptjét egy úti beszámolójában. Neki köszönhetően jutott el először az országba a kakaóbab, sőt további főpapi támogatást kapott, amikor is Brancaccio bíboros 1662-ben egy hosszú évekig tartó vita lezárásaként ismételten kijelentette, hogy a folyadék fogyasztás (azaz a csokoládé ivás) nem számít a böjt megszegésének. Megerősítette: „Italként: nem, szilárd táplálékként: igen”. Ekkoriban ugyanis már létezett egy a csokoládéporból préselt „száraz keksz”, melyet belekevertek és felolvasztották forró tejben vagy vízben, de a kezdetek csokoládé pasztája még durva ízű és zsíros volt.
Az itáliai emberek azoban gyorsan beleszerettek az isteni édes ízbe és sok csokoládézót hoztak létre Észak-Olaszországban, ahol Perugia volt a csokoládé központ és Velence az első csokoládé boltok bölcsője. 1606-ban már 3 olasz városban készítettek csokoládét, Firenzében, Torinoban és Velencében. Az édesszájú Mediciek is hamar nagy rajongói és rabjai lettek az „Istenek eledelének”…
1615-ben Ausztriai Anna, III. Fülöp spanyol király lánya feleségül ment XIII. Lajos francia királyhoz. Franciaország új királynő hozományaként ismerkedett meg az új itallal, amely rövid időn belül divatossá vált az udvarban, majd népszerűsége Mária Terézia spanyol hercegnő és XIV. Lajos 1660-ban történt házasságkötése után tovább nőtt.
Francia pályafutását gyógyszerként kezdte, patikusok készítették el és frissítő, erősítő szerként ajánlották. Reggeli és társasági italként XIV. Lajos udvarában talált igazi otthonra. XV. Lajos kedvesei, Madam de Pompadour és Madame du Barry a csokoládé vágyfokozó hatásának különleges szerepet tulajdonítottak. Az utóbbi csokoládéját ámbrával (cethalból nyert viasszal) ízesítette. A hódításairól híres Casanova a forró csokoládét a szerelem elixírjének nevezte, és többre tartotta a pezsgőnél. A csokoládé az etikett, a jó modor és a luxus szimbólumává vált. Hódoltak neki koronás fők, írók, költők, filozófusok. Még a hadvezérek is, mint például Napóleon. Tudományos és irodalmi művek divatos témája, találkozni vele Mozart operáiban is. Bonbont Plessis Praslin francia herceg szakács-cukrásza kreált először a 17. században a regensburgi birodalmi gyűlés résztvevőinek. Cukrozott mandulát mártott csokoládéba, és gazdája után pralinénak nevezte el.
A kakaó történetében a korabeli világkereskedelemben meghatározó Hollandia is szerepet játszott. Habár Spanyolországon keresztül jut Európába a kakaóbab, Hollandiának végül sikerült elorolnia ezt az üzletet, és több, mint 300 éven keresztül importálták Európába a kakaót. Hiába Svájc és Belgium lesz a csokoládégyártás fellegvára, de ma is Rotterdamba, és Amszterdamba érkeznek a kakószállítmányok, és innen kerülnek további elosztásra.
Egy Benjamin d’Acosta de Andrade nevű, Portugáliából menekült, Martinique szigetén letelepedett zsidó kereskedőnek, aki 1650 körül elsőként létesített kakaó-feldolgozó üzemet, majd a kakaót Amszterdamban élő rokonainak értékesítette. A Martinique szigetén élő, s kakaóval foglalkozó zsidók növekvő kereskedelmi befolyása féltékennyé tette a versenytársakat, s a királyi udvarnál elérték, hogy az összes zsidó telepest kiűzzék a francia gyarmatról. A kakaókereskedők a venezuelai d’Acosta nyugati partjainál fekvő holland Curaçao szigetre költöztek át, s az 1600-as évek végétől már venezuelai kakaót, valamint cukrot és vaníliát exportáltak Amszterdamba. Ezekből az amszterdami közvetítéssel érkező kakaókból készültek a spanyol határ közelében, Délnyugat-Franciaországban fekvő baszk Bayonne városának Saint-Esprit (szentlélek) nevű zsidó-negyedében az első értékelhető európai csokoládék. A Saint-Esprit negyedben élő, zömében spanyol és portugál gyökerű zsidó csokoládékészítők eszközei eltértek az olmékok, maják, aztékok eszközeitől, és a pörkölt kávébabot már egy homorú, fűtött gránitkövön őrölték meg. Az így nyert puha masszát cukorral és fűszerekkel keverték és kézzel gyúrták, formázták. Hamarosan azonban a helyiek is követték a példájukat, akik a korábbi készítőket kizárva és kiszorítva, létrehozták a bayonne-i csokoládékészítők (Les chocolatiers Bayonnais) céhét.
A történészek szerint a csokoládé Franciaországon keresztül érkezett Londonba az Ázsiából érkezô teával nagyjából azonos idôben, az 1650-es években. II. Károly (1660-1685) uralkodása idején kezdett divatos szokássá válni a csokoládé ital fogyasztása. Érdekes, hogy a teaszeretetükrôl közismert angolok a kakaót sokáig jobban kedvelték a teánál. Nem sokkal az első, Oxfordban nyílt angol kávéház (1650) után, a legelső “csokoládé ház” Chocolate House 1657-ben nyílt Londonban. Ez volt az első londoni vendéglő, ahol csokoládét kínáltak. A kávéházak már ekkor komoly népszerűségnek örvendtek a nagyközönség körében. A chocolatl-t azonban ennél is nemesebb italnak, arisztokratikusabb finomságnak tekintették, noha eközben sok kávéház is árulta az új italt.
A csokoládé fogyasztás népszerűsítése röpcédulák osztogatásával történt, mely cédulák a csokoládé előnyeire hívták fel a figyelmet: termékenység növelése, öregedés elleni szer, és így tovább… Hamarosan számos csokoládéház épül Covent Garden közelében, és a St. James Street-en. A White’s Chocolate House London legdivatosabb találkozási helyének számít, ahová a város leghíresebb közszereplői látogatnak el, és ahol élénk politikai-közösségi élet zajlik. A Csokoládéházakban lehetett inni, és esetleg enni, szerencsejátékozni, üzletelni. A híres angol naplóíró, Samuel Pepys 1664 novemberében beszámol arról, hogy egy kávéházban járva jocolatte-t ivott, ami igen jó volt. A csokoládé italozás drága luxus volt, melyet csak a gazdagabb lakosok élveztek – azonban nem korlátozták a nemességre, mint Spanyolországban. Az angol kormány úgy találta, hogy, érdemes megadóztatni a csokoládét, mert jövedelmező üzletágról van szó, és a befolyó adók révén a kakaó kereskedelme komoly állami bevételeket jelenthet. Követte hát Spanyolország példáját, és 1724-ben I. György törvénybe iktatta azt a rendeletet, amely egy font kakaóra 20 shilling büntetést rótt ki, amennyiben az áruról hiányzott az adó megfizetését jelző bélyeg.
A csokoládéházak a kávéházakhoz hasonló szerepet kezdtek betölteni: politikusok, művészek, írók és más divatos személyiségek által látogatott klubok formálódtak köréjük. Két ilyen klub volt a White és a Cocoa Tree. Mindkét hely egészen a 18. századig népszerű találkozóhelynek számított, melyről gyakran tettek említést a kor költőinek és íróinak műveiben is. Addison, Steel és Gibbon gyakran jelentek meg ezekben a klubokban. Anna királynő uralkodásának idején (1665-1714) a Cocoa Tree nevű klub az akkori politikai pártok egyikének, a konzervatív Toryk találkozóhelyeként vált ismertté. Ugyanez a klub 1745-re a Stuart-pártiak főhadiszállásává vált a sikertelenül végződött Jakobita felkelés idején, mely a Stuart dinasztia (II. Jakab) számára próbálta visszaszerezni az angol trónt. Időnként botrányos verekedésekbe torkollott az est, melynek többnyire a Királyi Gárda vetett vége. A csokoládét a 18. század végéig italként fogyasztották, vízzel, tejjel, borral hígítva, tojással dúsítva.
A tejjel készített forró csokoládé ugyancsak a 17. század végi London sikeres találmánya lesz. A XVIII. században már kakaóklub is mûködött, és a kakaó fogyasztása – talán tápláló volta miatt – különösen a haditengerészetnél igen megnövekedett.
A 17. század vége felé a chocolatl már Belgiumban, Németországban és Svájcban is népszerű, 1687-ben pedig a Francia Akadémia tudományos alapon meghatározta az optimális csokoládéreceptet. A 18. század elején I. Frigyes orosz cár kemény importvámokat vezetett be a kakaóra. Nagy Frigyes még ennél is szigorúbb lépést tett: egyszerűen betiltotta a kakaó nyilvános kereskedelmét. Ugyanabban az időben, amikor az oroszországi kakaókereskedelem szigorú korlátozás alá esett.
1755 körül a kakaó másodszor is átkelt az Atlanti-óceánon, útja ezúttal Észak-Amerikába vezetett. Bár a kakaó valószínűleg már ezelőtt is megtalálható volt Amerikában, a 18. század közepe mindenképpen kiemelkedő időszak, hiszen az Újvilág gyarmatosítóinak erőteljes kakaókereskedelme éppen ebben az időben kezdődött. Hajók indultak a Karib-tengerre, hogy az itt felvett kakaóbab rakományokat a gyarmatokra szállítsák.
A csokoládé, mint gyógyszer
Amikor a csokoládé megérkezett Európába, először inkább gyógyszernek tekintették, mint ízletes élelemnek. Ez az azték hitvilágba nyúlt vissza. A csokoládé erősítette a testet és fizikailag is stimulálta a szervezetet. Az első hivatalos nyilatkozatot Bonavontura Di Aragon, Richelieu bíboros testvére adta ki, mely szerint a csokoládé elősegíti a lép és más egyéb emésztési funkciók működését. A csokoládé gyógyszerként való besorolásának egy másik példáját egy csokoládé receptben találjuk, amelyet a spanyol orvos Antonio Colmenero de Ledesma 1631-ben adott közre. Ez egy ősi azték recepten alapult, de a keserű ízt virágok és gyógynövények – úgy mint vanília, ánizs, fahéj, mandula, mogyoró, Alexandria rózsái — hozzáadásával emelték ki.
Az aztékok által feltalált csokoládéital receptje olyan széles körben lett elfogadott a gyógyhatásai miatt, hogy a csokoládé a kuruzslók visszaélésének az eszközévé is vált, akik bizonyíték nélküli különleges előnyöket is tulajdonítottak neki. A csokoládé-hamisítás, a kakaóbabokkal való visszaélés következtében sokszor a hulladékot használták fel (pl. az olcsó kakaóhéjat) az értékes kakaóbab belseje helyett.
A XVII. században a gyógyszerészek és az orvosok a működő és kipróbált gyógyszereiket gyakran a csokoládé receptjéhez adagolták, mint például kinint a lázcsillapító csokoládéhoz. A csokoládé íze sok patikai gyógyszer keserű és rossz ízét elfogadhatóbbá tette. A XVII. és XVIII. században a csokoládét rendszerint orvosilag írták elő vagy a gyógykezelés részeként alkalmazták mindenféle gyengélkedés és betegség esetén. A holland Bontecoe doktor a megfázás és köhögés hatékony ellenszerének tartotta. A francia Lémery doktor szerint elősegítette az emésztést és a termékenységet, valamint erősítette az immunrendszert. A csokoládét még agyserkentőnek is tartották, amely erősíti az ember szellemi teljesítőképességét és még a depresszióban szenvedőkre is jó hatással van. Ezeket a tényeket egész Európa szerte igazolták az orvosok: Bonteco, Brillat-Savarin, Lémery és sokan mások. A patikában kimérve vásárolható csokoládét kedélyjavítóként, roborálószerként, mentális erőnlét fokozóként árusították. Ezeket a csokoládékat hitelesíteni is kellet, hogy nehogy becsapják a vevőket. Drága volta miatt ínyencek fogyasztják a csokoládét.
Amikor a XVIII. században az empirikus tudósok, mint Pascal és a többiek lefektették a modern tudomány alapjait, a csokoládé gyógyászati lehetősége a háttérbe került, míg tápértéke és remek íze előtérbe. A csokoládéital receptje ugyanakkor egyszerűbb és letisztultabb lett: kakaó, cukor, vanília és tej vagy víz lettek a fő összetevők, míg a pézsma, a borostyán és a gyógyászati összetevők kimaradtak belőle. A jó csokoládé ízének élvezete fontosabb lett, mint a különféle gyengélkedések gyógyítási lehetősége.
Magyarországon ismét felerősödik a csokoládé gyógyszerként való értelmezése. A XIX. század második felében, illetve a XX. század hajnalán megfelelő higiénia híján felütötte fejét a bélférgesség.
“A tokaji Krőczer (Krötzer) Ágoston (1814-1870) 1848-ban megalkotott egy szert, melyet néhány éven át csak az apró patikájában árusított,1860-ban azonban hirdetéseket vásárolt a kor legnagyobb lapjaiban, és terjeszteni kezdte. A szer hatásáról beszámoló leveleket közölt, felvezetőjében eleinte olyan, egyértelműen hamis állításokat téve, mint hogy tíz év alatt minden gyerek “többé vagy kevésbé gilisztával van tele”, valamint hogy az egészségesnek látszó gyermek hirtelen megbetegedése után “a giliszták sokaságának e szelet nélkül áldozatává esik”, hozzátéve persze, hogy az ő csokoládéját a gyerek tíz éves kor alatt akkor is érdemes adagolni, ha az élősködőnek semmiféle nyoma nem látszik, hiszen a kicsik így “legjobb egészségben szépen fejlenek”. A csodaszerként beharangozott csokoládé óriási sikerét, illetve a túlzottan féltő anyákkal teli, gyógyszertárak előtt kígyózó sorokat látva más patikusok, sőt, az első hazai gyógyszergyárak is ugyanilyen csokoládékkal álltak elő, ezek mindegyike tartalmazta a bélférgek ellen már évszázadok óta sikerrel használt, a XIX. században cinavirágként ismert cinaürömből kinyert szantonint. A szert még közel száz évvel megjelenése után, a harmincas évek derekán is árulták az ország gyógyszertárai és drogériái, szárnyalása azonban a második világháború kitörésével hirtelen megszűnt.” http://pharmaonline.hu/gyogyszerek/cikk/a_gilisztauzo_csokolade_tortenete
Ma sok csokoládé múzeumban gyönyörű kollekciókat láthatunk XVIII. századi porcelánokból, amelyeket csokoládéivásra használtak. A csokoládéital fogyasztásnak magas ára volt, ezért ritka alkalmakra korlátozták és csak a társadalmilag magasabb rangúak élvezhették. A csokoládé porcelán készlet a család vagyonának fokmérője volt. Egy teljes készlet nem jelentett mást, mint a gazdagság bizonyítékát: hogy tulajdonosa megengedhette magának a rendszeres csokoládé fogyasztást.
Kakaófa ültetvények
Az azték hitvilág szerint a kakaó isteni eredetű táplálék. A 18. században a svéd botanikus, Carl von Linné által történt növénytani besorolása, aki ezt tiszteletben tartva Theobroma cacao névre keresztelte. A „theos” szó istent, míg a „broma” élelmet, eledelt jelent. 1725-ben Henry Sloane botanikus megírja az első teljes monográfiát a kakaófáról.
A XVII. században a kakaó ültetvényeket túlművelték, amellyel kimerítették a talajt. Másrészt a gyarmatokon betegségek és járványok terjedtek el, melyek drámai módon sújtották a népességet. Emberek százezrei haltak meg, nem volt elég helyi munkás, hogy a kakaó ültetvények ezreit gondozzák. Az igények kielégítésére a spanyolok megkíséreltek kakaót termeszteni egyes gyarmataikon is, mint Dominika, Trinidad és Haiti, de ezek kezdetben nem voltak eredményesek. Sokkal sikeresebbek voltak a spanyol kapucinus barátok, akik criollo kakaót kezdtek termeszteni Ecuadorban 1635 körül. A század végére a politikai instabilitás és a termést megtámadó betegségek veszélyeztették a kakaótermelést Latin Amerikában, így a kereskedők elkezdtek olyan új területek után kutatni, ahol ez egyáltalán megvalósítható. A század vége felé már az európaiak is kezdtek komolyabb érdeklődést mutatni a kakaó iránt. Ennek következtében Spanyolország fokozatosan elvesztette kakaómonopóliumát.
Az ültetvények szaporodtak, mikor az angolok, hollandok és franciák is kivették részüket a gyarmatosításból, és az afrikai rabszolgákat is bevonták a folyamatba. Anglia 1670-től termesztett kakaót Jamaicán. Először az egyenlítő körüli területekre korlátozódtak, Sri Lankán (Ceylon) és Java szigetén próbálkoztak, végül Európa más nagyhatalmai is beszálltak a termesztesbe. A franciák is bevezették a kakaó termelését több területen. A nyugat-afrikai Aranyparton ekkor létesítették az elsô ültetvényeket. Az eredeti Crillo típusú kakaó, amely kitűnő minőségű, de nem ellenálló a rovarkártevőkkel szemben, nem tudott jól meggyökeresedni az afrikai talajban. Néhány évtizeddel később egy kicsit gyengébb minőségű, de egy erősebb kakaó típust, a Forastero-t próbálták ki Sao Tomé és Fernando Po szigetén. Ekkorra a kakaófogyasztás Európa-szerte, sôt az egész világon annyira elterjedt, hogy a kakaócserje-ültetvények létesítése kifizetôdôbb volt, mint az aranybányászat. Így aztán, ahogyan ez gyakran elôfordul, az ôshazát is megelôzve, ma Ghana az elsô a világpiacon. Így történt tehát, hogy bár a kakaó eredetileg Latin Amerika esőerdőiből származik, a jó minőségű kakaóbaboknak ma is fontos beszállítója maradt, azonban mára a világ kakaótermelésének 70%-a az Elefántcsontpartra, Kamerunba, Ghánába, Nigériába, valamint Malajziába, Indonéziába, Sri Lankára, Jává szigetére tevődött át. De ez utóbbi kivételével nem nagy ültetvényeken, hanem kis magánparcellákban. A feldolgozás zömmel az európai országokban történik.
A ma ismert kakaófajták:
Ahogy például szőlőből, borból, úgy kakaófajtából és étcsokoládéból is igen széles a választék. Ezek három nagy növénytani csoportba sorolhatók, mint a Criollo, Forastero és Trinitario. Minden csoportnak számos hibridje is akad és több, mint 12.500 kakaó klónt is rendszerbe soroltak. A messze legjobb minőségű csokoládét mindenki által elismerten a Criollo fajtából készítik. A Criollo viszonylag enyhe ízű, a legfinomabb zamatokkal, virágokra és teára emlékeztető ízekkel, mérsékelt tanninokkal. A csokoládénak vöröses színt kölcsönöz. A fajta sajnos betegségre érzékeny és emellett, vagy éppen ezért, még alacsony terméshozamú is. A világtermelésnek csupán 1-5 százalékát adja. Egyedeit kis számban, leginkább Mexikóban, Nicaraguában és Guatemalában találjuk, ahogy 3000 évvel ezelőtt is. Elenyésző mennyiségben ugyan, de a világ más országaiban is fellelhetők. Ezek közül a leghíresebbnek Venezuela Aragua államának ültetvénye (Chuao) számít, ahol egészen kivételes minőséget állítanak elő, de Kolumbia, Madagaszkár, Jáva, vagy a „sárkányok szigete”, Comorro, is nagy becsben áll.
A Felső-Amazonas vidékéről származó Forastero ma már a termelés 80-90 százalékát adja. Ezt az ellenálló fajtát széleskörűen termesztik sok Dél-amerikai országban, Nyugat-Afrikában és Délkelet-Ázsiában is. Néha már végletes módon keserű, igen tanninos, összehúzó hatású. Jóval kevésbé aromagazdag, mint a Criollo.
A harmadik növénytani csoportba az előző kettő hibridje, a Trinidad szigetéről származó Trinitario fajta tartozik. Ez a világ termelésének 10-15 százalékát teszi ki. A legnagyobb termelők Pápua Új-Guinea, Jáva, Sri Lanka, és Kamerun. Minősége – jó keresztezetthez méltóan – a szülők között helyezkedik el.
Az előző három csoporton kívül valójában létezik egy negyedik is, az „Arriba” néven is ismert, Dél-Amerikában található „Maverick”, amely Ecuador „nemzeti” kakaója. Gazdag ízvilágú, így a Criollo fajtához közelít, ám annál tanninban gazdagabb és sötétebb színű.
Csokoládéval kapcsolatos találmányok, fejlesztések
A csokoládékészítés kézműves hagyományainak 21. századi hangsúlyozása ellenére, a csokoládé valójában ipari élelmiszer. Az első „üzemek” már a 16. században, 1580 táján jelentek meg Spanyolországban, Újabb hetven év elteltével pedig már Angliában, Itáliában és Franciaországban is találkozhatunk velük. A szilárd étcsokoládé a 19. század találmánya. Formája kezdetben hengeres volt, ezért az ördög szarvának is nevezték.
1728-ban a megalapítják az első csokoládégyárat Bristolban ( Egyesült Királyság ), hidraulikus gépeket és felszerelést használva a kakaóbabok őrléséhez. 1732-ben egy Debuisson nevű mesterember feltalált egy asztalt a kakaó őrléséhez. Még mindig szükség volt emberi erőre, de a feldolgozást hatékonyabbá tette és a kemény munkát egy kicsit kényelmesebbé. 1737-ben a kakaófa Linnétől megkapja hivatalos növénytani latin nevét Theobroma cacao. Az elnevezés a fa mítikus származására utal és szó szerint azt jelenti: „ kakaó, az istenek eledele”.
Bár a kakaó Amerikából származik, az Egyesült Államok csak 1765-ben ismerte meg a csokoládét. John Hannon, egy angol állami megbízott hivatalnok Dr. James Baker-rel együtt Massachusettsben megépítették az első amerikai csokoládégyárat. A történészek máig vitatkoznak arról, hogy ki gyártott elsőként olyan szilárd formájú csokoládét, amelyet ma ismerünk.
A XVIII. század közepén a szilárd csokoládé még darabos, durva összetételű volt és távol állt a mai sima, egyenletes csokoládétól. Ismét Fry volt az, aki finomította a gyártási eljárást és így egy egyenletesebb, homogénebb csokoládépasztát hozott létre. a szilárd csokoládé minősége javult ezzel a módszerrel és ez ösztönözte a Fry családot arra, hogy megalkossák az első táblás csokoládéjukat. A brit Fry család állítja, hogy ők dobták piacra az első táblás csokoládét 1846-ban, ami fontos történelmi lépés volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a csokoládét eredetileg főként italként fogyasztották. Felhasználták néhány kekszhez és süteményhez, de soha nem szilárd formában. A kakaó és a csokoládégyártás fejlődése és az iparosítás lehetővé tette, hogy a csokoládénak új, kreatív formákat adjanak és ez örökre megváltoztatta a megjelenését.
A 18. században fogyasztott ital és a ma ismert csokoládé íze között még mindig nagy a különbség: az akkori chocolatl ital zsíros és habos, ráadásul igen nehezen emészthető volt. Az ital ízletességével kapcsolatos problémát az igazi áttörést, a kakaó minden korábbinál nagyobb népszerűségét Európában mégis egy holland feltaláló hozta el. Conrad Johannes van Houten 1828-ban a kakaósajtoló gépe segítségével (vagyis préseléssel) a kakaóbabból ki tudta vonni a zsíranyag, azaz a kakaóvaj nagy részét, vagyis szétválasztotta kakaóvajra, és masszára.
Az eljárást alkáli sók hozzáadásával tovább javította. Az eljárást dutching-nak, magyarul „holland módszernek” nevezik, mely semlegesíti a kakaóban jelenlévő savakat. Az így kapott kakaómassza porrá őrlésével szárazabb, és jól kezelhetőbb kakaóport kapott, mely lágyabb ízű és könnyebben oldódik vízben, sőt amelyből kellemesebb és könnyebben emészthető ital készíthető. A kakaóhoz adagolt ermészetes lúgtól a kakaó sötétebb színű lesz, ezért a Houten-technológiájával útjára indult a holland kakaó mítosza is. Ez a mítosz abból a tévhitből táplálkozik, hogy a sötét színű holland kakaópor „csokoládésabb” és jobb minőségű, mint más kakaók. A sötétebb szín azonban itt sem mércéje a kiválóságnak és csupán a kakaóbab savasságát (pH 5,5) semlegesítő lúgos (Na-bikarbonát) kezelés eredménye. Ezért van az, hogy annak, aki csokoládét fogyaszt, mindig édes a lehelete. (Dr. Stephanie Blancardi, 1705)
Houten megadta az első eszközt és az ösztönzést az ipari élelmiszer gyártóknak, hogy kifejlesszék a mai „modern” szilárd étcsokoládét. A melléktermékként indult kakaóvaj igen gyors karriert futott be és hamarosan a csokoládégyártás alapanyagává lépett elő. Éppen a kakaóvaj, no meg a cukor tették lehetővé az első szilárd étcsokoládé elkészülését. A század elején ugyan már készítettek szilárd csokoládétömböket, ezeket azonban főleg a csokoládé ital előállításához használtak fel. Olykor előfordult ugyan, hogy ezt a fajta csokoládét megették, de ezt kellemesnek aligha találták, mert az anyag konzisztenciája és íze elég durva volt. A század végére azonban a technika és a feldolgozási módszerek fejlődésének köszönhetően a mai csokoládétól alig különböző étcsokoládé is megszületett. A történészek máig vitatkoznak arról, hogy ki volt az első, aki e szilárd étcsokoládét előállította, azonban a brit Fry család azt állítja, hogy ők „Fry and Sons” cég jelentek meg elsőként a piacon táblás csokoládéval 1847-ben.
Menjünk vissza egy kicsit az időben… Az első angliai kakaófeldolgozó üzem 1728-ban létesült Bristolban, egy bizonyos Walter Churchman vezetésével. Az üzem kiváltságlevelét II. Györgytől kapta. Vagy húsz évvel később egy kvéker, Joseph Fry megvásárolta Walter Churchman üzemét a kakaógyártás szabadalmi jogával együtt, így ezentúl neki is joga volt a kakaó előállítására. 1787-ben bekövetkező halála után tevékenységét özvegye, Anna, és fiuk, az első Joseph Storrs Fry folytatta. Joseph Storrs Fry három fiát, Josephet, Francist, és Richardot is bevonta a üzletbe, és ettől kezdve a vállalkozás a J S Fry & Fiai néven működött. Mindezidáig a csokoládét kizárólag kakaóból és cukorból készítették, és a kész termék egy viszonylag durva, keserű massza volt. 1847-ben azonban Joseph Storrs Fry van Houten sajtolókészülékének segítségével kísérletezni kezdett a kakaóvaj, a kakaómassza és a cukor vegyítésével. Munkáját siker koronázta: egy eddig még soha nem ízlelt finom csokoládét sikerült létrehoznia. Joseph Storrs Fry elkészítette a világ első valódi étcsokoládéját. 1919-ben a J. S. Fry & Sons és a Cadbury összeolvadásával létrehozták a British Cocoa and Chocolate Company-t (Brit Kakaó és Csokoládé-gyártó Vállalat) 1935-re Fry teljesen beolvadt a Cadbury-be, és bár cége már nem létezik, a modern étcsokoládé feltalálójának nevét a Fry”s Chocolate Cream ma is őrzi. Az egyetlen hely a világon a Cadbury Csokoládémúzeum, ahol az eredeti recept szerint még ma is megkóstolható a kakaóital.
Baker és Hannon után – egy másik fontos személy a csokoládé történetében – Ghirardelli, aki egy olasz cukrász volt, gyakran utazott Peruba és elkezdte exportálni a kakaóbabot San Franciscóba, hogy eladja azt az aranyásóknak. 1860-ra Ghirardelli véletlenül felfedezte hogyan lehet előállítani majdnem teljesen zsírmentes kakaóport. Az egyik alkalmazottja beletette a maradék őrölt kakaóbabot egy pamut zsákba és otthagyta éjszakára. Másnap reggel Ghirardelli észrevette, hogy a kakaóvajat beszívta a pamut zsák és kiszivárogtatta a padlóra. Ghirardelli később kitalált egy módszert a kakaóvaj kivonására az őrölt kakaóból és ily módon egy jól oldódó kakaóport hozott létre.
1865-ben a csokoládét vegyítették mogyorókrémmel Olaszországban és megszületett az első „gianduja”. Ez nagyon népszerű recept lett, amely a „gianduietti”, a giandujából készült kicsi bonbonok sikeréhez vezetett.
Daniel Peter (1836-1919) cukrász azon kísérletezett, hogy megalkossa a világ első szilárd tejcsokoládéját. Peter már 1857-ben foglalkozott a tejcsokoládéval, azonban a tej víztartalma állandó és megoldhattalan problémát jelentett számára: ezért jött kapóra a tejpor.
A német földön (Frankfurt am Main) született svájci Nestlé fivérek feltaláltak egy módszert, hogy elpárologtassák a folyadékot a tejből és ily módon létrehozták a tejport, melyet gyermektápszerekhez adtak. Egy tökéletes találmány, mely híressé tette őket, és az első táblás tejcsokoládék gyártásához vezetett Svájcban. 1875-ben Henri Nestlé és Daniel Peter összeházasította a csokoládét a tejporral, ez lágyította az erőteljes csokoládé ízt és csökkentette a tanninosságot: megszületett a tejcsokoládé.
Négy évvel később, egy svájci csokoládégyáros is fontos szerepet játszott a modern csokoládégyártás kialakulásában. Rodolphe Lindt (1855-1909) a berni székesegyház közelében működtette csokoládégyárát. Lindt a termék minőségének javítása érdekében állandóan kísérletezett: új eljárásokat vezetett be, módosította a csokoládégyártásnál használt alapanyagokat és a főzési időket. 1880-ban megpróbálkozott egy adag csokoládé több napon át tartó készítésével, mialatt a meleg csokoládémasszát folytonosan kevergették egy keskeny főzőteknőben. A kísérlet meglepő eredménnyel járt: a sima állagú, finom csokoládéban nyoma sem volt az addig a leggondosabban finomított csokoládéban is megmaradó szemcsés szerkezetnek. felfedezte a mai élelmiszeriparban kenőgyúrásnak (vagy konsolásnak) nevezett csokoládéfinomítást. 1879-ben tehát feltalált egy szerkezetet, aminek a neve “conchiermaschine”, vagy rövidítve „conche”. Magyarul konsírozógép, melynek használatával a csokoládét tovább lehetett gyúrni, keverni, finomítani, lágyítani. Ezzel a szerkezettel a kakaóbabot, cukrot és tejport magas hőmérsékleten (≤80°C) hosszú órákon, sőt napokon keresztül keverhette, „dagaszthatta”, amivel minden addiginál kiválóbb aroma és olvadási karakterisztikájú bársonyos simaságú termékeket sikerül előállítania. A csokoládé ennek az eljárásnak köszönhetően még élvezhetőbb lett. Minél tovább van egy csokoládé konsírozva, annál lágyabb, finomabb, selymesbb lesz. 1894-ben Milton S. Hershey (1857-1945) gyárában kezdődött a tejcsokoládé tömegtermelése. A lelkes újító további próbálkozásai során további kakaóvajat adott a masszához, melynek eredményeként sima és könnyen olvadó, ún. fondant csokoládét kapott. Talán túlzás nélkül nevezhetjük Lindt-et a modern csokoládé atyjának.
Stühmer
Magyarország első csokoládégyára, a Stühmer az aranykorban épült Budapesten, és világhírűvé tette a magyar édességeket. Magyarországon egészen a XIX. századig a jó csokoládé igen ritka ínyencségnek számított. Nem is igen gyártottak csokoládét, maximum a cukrászdákban lehetett kakaóval készült édességeket és forró italokat kapni. Az édességek piacát a különböző cukorkák uralták.
Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester volt, aki a neves Schulze cégnél tanulta ki a cukorkakészítés mesterségét, de emellett több csokoládéüzemben is dolgozott Hamburgban és Prágában, 1866-ban telepedett le Pesten. Egy magyar barátja rábeszélésére jött Magyarországra, és először egy kicsi műhelyt bérelt az Ősz utcaában, ma Szentkirályi utca 8-as szám alatt. 1868-ban megvásárolta a kis cukorkaüzletet, melyben dolgozott. Stühmer Frigyesnek az volt a célja, hogy a rossz minőségű, egészségre veszélyes anyagokat tartalmazó cukorkáktól megszabadítsa az embereket. Kissé nehezen indult az üzlet, de 1879-ben olyan nagy sikert aratott a székesfehérvári országos kiállításon termékeivel, hogy még a császár, Ferenc József is kitüntette az iparost. Ezután nyilván megnőtt a kereslet is, és egyre nagyobb volumenű lett a gyártás. 1883-ban a kézi műhely helyén megnyílt az ország első gőzgéppel működő cukorka és csokoládégyára, mely rövid időn belül világszínvonalú márkává nőtte ki magát. Az itt készülő cukorkák, táblás csokoládék, kakaóporok és nugátok, pralinék és bonbonok felvették a versenyt bármelyik svájci cég készítményeivel. Országosan és Európa nagyvárosaiban sorra nyíltak a Stühmer boltok, ahol gyönyörű dobozokban, igényesen csomagolva árusították a Stühmer termékeket. Stühmer Frigyes 1890-ben, egészen fiatalon elhunyt.
Munkáját két évtizeddel később kisebbik fia, Géza vitte tovább, aki a II. világháborúig tovább gyarapította a családi vállalkozást. Az 1920-as évekre a háború okozta alapanyaghiány, a kereslet csökkenése, a gyárban történt sajnálatos halálos balesetek és a Tanácsköztársaság terrorja rendkívül rossz helyzetbe hozta a Stühmer céget. A csődtől egyedül a tulajdonosok leleményessége mentette meg a gyárat, akik teljesen új termékpalettát fejlesztettek ki, és a csomagolások megtervezését olyan világhírű művészekre bízták, mint Lukáts Kató, Jeges Ernő, Mallász Gitta, Szirmai Ilona.
A 30-as években dobták piacra a Frutti karamellát, a Zizi drazsét, a Ropp ostyaszeletet, a Bronhy és Gripp cukorkákat, illetve a pöttyös dobozos “E” kakaót. 1941-ben megérkezett az alapító dédunokájáról elnevezett Tibi csokoládé is. Különleges, a világon egyedülálló termékük volt az 1934-től gyártott, úgynevezett “porcelánozott” csokoládéfigura, amely máig kuriózumnak számít. A sikeres fejlesztések nyomán lehetőség nyílt arra, hogy új, modern gyárat építsen a Stühmer család, amely 1943-ban készült el a Vágóhíd utcában.
A szaloncukor ősét (a fondant-cukrot, ami túltelített cukoroldatból felfőzéssel készült, puha, kikristályosított massza) a franciák a 14. században kezdték el készíteni. A karácsonyfa-állítás szokása azonban Németországból érkezett hozzánk. A fa szaloncukorral való feldíszítésének hagyománya azonban magyar hagyomány. Itt, ebben a gyárban kezdtek el szaloncukrot készíteni a Gerbeaud cukrászda számára, mely ezáltal egy hagyományos magyar édesipari termék lett. Szemenként selyem és sztaniolpapírba csomagolt, csokoládébevonatos cukorka –, amelyet a magyar családok a karácsonyfa díszítésére használnak. A polgári és főúri házak szalonjában kis tálkákban kínálták ezt a fajta édességet az érkező vendégeknek. Innen ered az elnevezése: szaloncukor. A luxuscikknek számító csokoládé azonban elindult a közszükségleti cikké válás útján. Érdemes megjegyezni, hogy a mai szaloncukrokban az egészségesnél jóval több transz-zsírsav található. (Gerbaud Emil 1886-ban alapította a csokoládégyárát, amely elsősorban bonbonokat gyártott. Ő találta fel a konyakos meggyet is, de számtalan remek süteményreceptet is köszönhetünk neki.)
Sajnos a háború és a kommunista rendszer azonban megakasztotta a gyár fejlődését. A Stühmer sikertörténetének az 1948-as államosítás vetett véget. A tulajdonosok külföldre menekültek. Az állami csokoládégyártás tulajdonképpen az egykori Stühmer gyárra alapulva indította el a termelést, jórészt az ő megszokott termékeikkel. Később a rendszerváltás után az eredeti tulajdonosok kanadai leszármazottai megpróbálták visszavásárolni a család egykori vállalkozását, sikertelenül. A vágóhíd utcai üzem a Stollwerck, majd 2002-től a Bonbonetti Choco Kft. tulajdonába került. Maga a név azonban nem képezte az üzlet részét, így a ’80-as években a márkanevet pedig egy kisebb egri vállalkozás szerezte meg, így a Stühmer újjáéledt.
1900-tól napjainkig
A csokoládé rendkívül megdrágult a XIX. századi magas kakaó és cukor árak következményeként. A csokoládé gyártók számára a csokoládé piac növekedését csak úgy lehetett elérni, ha a magas jövedelmű csoportok számát növelik. A XX. század elejéig a csokoládé a gazdag és híres emberek kiváltsága maradt. 1900 körül azonban a kakaó és a cukor ára rendkívüli mértékben visszaesett, ráadásul a kakaóra kivetett állami adók is megszűntek, így 10 éven belül, a csokoládé végre elérhetővé vált a növekvő létszámú, középosztálybeli fogyasztók számára is, és óriási népszerűséget ért el. A választék zavarba ejtő lett. a XX. század első felében. A csokoládé gyártás iparosítása fellendülést hozott egész Európában. Belgiumban például 2200 embert foglalkoztattak 1910-ben és ez a szám 6180-ra nőtt 1937-ben.Ez tisztán mutatja a mennyiségi termelés növekedését. A világ leghíresebb csokoládé cégei is ekkor kezdték üzleti vállalkozásaikat: Neuhaus és Godiva Belgiumban, La Maison du Chocolat és Fauchon Franciaországban, Lindt, Suchard és Sprüngli Svájcban. Olaszországban Francesco Buitoni, az ismert tésztagyártó család rokona 1907-ben kezdi el fejleszteni csokoládé vállalkozását. 1922-ben feltalálja és piacra viszi a híres „baci”-t, amely csókot jelent olaszul. Ezek apró csokoládék, ezüst papírba csomagolva, amelyek szerelmi üzeneteket tartalmaznak. A csokoládé és a romantika immáron összetartoznak.
1912-ben Belgiumban Jean Neuhaus, a híres Neuhaus márka alapítója, feltalált egy olyan roppanós, vékony üreges csokoládéhéjat, amelyet meg tudott tölteni tejszínnel vagy mogyorókrémmel. Ő találta fel az igazi belga csokoládét: a pralinét. A praliné a belga csokoládé szinonimájává vált. A géppel készülő töltött csokoládé (1913) Jules Sechaud nevéhez köthető. Az 1820-as évek kezdetén az Egyesült Királyság egészen egyedi csokoládé ízt fejlesztett ki. Ez a csokoládé sötét színű volt és gyakran kombinálták erős ízekkel úgy mint mentolos krém, rózsa és ibolya krém vagy gyömbér. A története szorosan összekapcsolódik a brit királyi családdal: a vállalatokat ( Charbonnel & Walker – 1825, Ackermans Chocolates – 1919, Bendicks of Mayfair) őfelsége Viktória királynő nevezte ki. Néhányan közülük még mindig kapcsolatban maradtak a királyi családdal és még mindig ugyanazt a lenyűgöző és hagyományos csokoládékat gyártják.
Úgy tűnt, hogy Belgium az újítások és fejlesztések élvonalába került Európa más részeihez képest, gyors termelési technológiát és új marketing technikákat alkalmaztak. 1920-ban a Kestekides család piacra dobta Leonidas márkanéven pralinéit és csokoládés cukrászsüteményeit. Ezeket először Belgium legforgalmasabb utcáin kirakatokon keresztül árulták alacsony áron, később Európába és a világ más részeire is eljutott. Az 1920-as évek egy másik belga találmánya a kisebb tábla csokoládé. A kb. 150g-os csokoládék rendkívül népszerűek voltak Európa szerte. Belgium volt az első, aki lecsökkentette a méretet 30 és 45g-ra és ezt tábla formába öntötte. Később sok külföldi gyártó átvette ezt a módszert. A kis tábla csokoládé igen népszerű lett, mint egy megengedhető falat az élvezetből.
Az I. világháború után a csokoládé lassan, de biztosan új státuszt szerzett Közép- Európában és az Egyesült Államokban, amely a különleges édességet tömegfogyasztásra szánt élelmiszerré változtatta. Az I. világháború előtt a munkásosztály Európában csak nagyon különleges és ritka alkalmakkor – mint karácsony vagy születésnapok – élvezhette a csokoládét. Az alacsony jövedelmek és a magas árak miatt még mindig luxuscikknek számított. Az I. világháború után minden megváltozott a csokoládégyártás automatizálásával és ebben Belgium az élen járt. A csokoládétermékek fejlesztése is magas szintre jutott. Már nemcsak csokoládéitalt és pralinét állítottak elő, hanem megjelent az üreges csokoládé figurák, a csokoládé szeletek, a töltött tojások, kekszek és jégkrémek véget nem érő sorozata.
A törökországi csokoládégyártás kezdete is erre az időszakra esik. A csokoládé növekvő népszerűségével Európában és a fő márkanevek kialakulásával egy időben. 1924-ben Isztambulban megalapították az ElitÇikolata ve Şekerleme San. A. Ş. elnevezésű csokoládégyártó céget. Működésének kezdeti éveitől a cég csokoládét, kakaóport, karamellát és cukrászati árukat gyártott és Törökország csokoládé iparának a vezetője lett török márka nevével.
A csokoládé népszerűsége folyamatosan nőtt. A II. világháború alatt a katonák rendszeresen kaptak tejcsokoládé szállítmányokat. A II. világháborútól napjainkig a munkások és hivatalnokok valamint a legmagasabb jövedelemmel rendelkező rétegek közötti különbség a csokoládé fogyasztás mennyiségében majdnem teljesen eltűnt. Úgy látszik, mintha a munkások jobban kedvelnék a táblás csokoládét és a kisebb csokoládékat, míg a tehetősebb rétegek inkább a pralinékat részesítenék előnyben. A csokoládé sikerének fő oka az alacsonyabb jövedelmű családok körében nem csak az alacsonyabb ár volt, amely az 1930-as és 1940-es években kialakult. A történészek kimutatták, hogy a két világháború között és után a csokoládé volt a legolcsóbb kalóriadús élelmiszer, a tojáshoz és a húshoz viszonyítva. Sok munkás ezért úgy tekintett a csokoládéra, mint egy ízletes és kellemes élelmiszerre, amely segített gyorsan regenerálódni a nehéz munka után.
Manapság a csokoládé az első dolog, amit a gyermekek kikövetelnek maguknak, amikor együtt vásárol a család, vagy az első édesség, amelyet egy várandós nő megkíván… De mikor kezdtek el a gyerekek először csokoládét fogyasztani? Az első feljegyzések szerint, csak az 1930-as években. Akkorra a csokoládé széles körben elfogadott táplálékká vált és az átlag háztartások jövedelme növekedőben volt. A kereskedők meglátták ebben a lehetőséget, hogy a csokoládénak egy új, friss arculatot adjanak. A csomagolóanyag tervezés és a termékfejlesztés igazán a fiatalokra koncentrált, hogy felkeltse étvágyukat a csokoládé iránt. Szinte felesleges hozzátenni, hogy nagyon gyors sikereket ért el. A Stühmer termékek között például az 1941 óta forgalomban lévő Tibi csoki, (Stühmer Frigyes unokájáról kapta nevét) volt ezt hivatott betölteni. Még a gyár felvásárlása előtt külföldi kézre került, ahol a cég a receptektre nem tartott igényt. A jól ismert név megmaradt, csak beltartalma változott. Ha igazi nosztalgikus ízekre vágysz, válasszd a Stühmertől a mai napig kuriózumnak számító Korfu szeletet, vagy az Aranydesszertet, az Ezüstdesszertet, a Stühmer Rózsát, a Montenegró szeletet, a Julikát, a Gránit kockát vagy a Százszorszép desszertet, melyek a valamikori gyár fénykorából őrzött eredeti receptek alapján készülnek.
Az az általános hit, hogy a csokoládénak erősítő hatása van, ami a szerelmi életet is befolyásolhatja, valamint az a tény, hogy a korábbi luxuscikk elérhetővé vált, nagyon vonzóvá tette a csokoládét. A csokoládé piac jelentős növekedése a két világháború között és az 1980-as években következett be. Fogyasztása egyre inkább beépült a napi étkezési szokásokba. Az új termékek fejlesztése által a csokoládé egy nagyra értékelt íz bomba lett az új és nagy tápértékű élelmiszerek körében. Az 1980-as években egy új életmód bontakozott ki, amely a jó fizikai állapotra és az egészségre koncentrált az étkezési szokások átalakításával, ezért alacsonyabb kalória tartalmú és diétás élelmiszerek jelentek meg. Azonban a csokoládé – mint egy tökéletes kisméretű íz bomba – népszerűsége megmaradt a sokféle étrend és tornagyakorlatok mellett. Az 1990-es évektől sok fogyasztó kiegyensúlyozottabb és mértékletesebb hozzáállást tanúsított általában az élelmiszerek iránt, mint a 80-as években. Az egészség fogalma nagyon szorosan összekapcsolódott azzal, amit eszünk. Azonban amíg a 80-as években megtiltottak és kizártak mindenféle cukrot és zsírt az étrendünkből, a 90-es évek visszahozták ezeket, csak mérsékeltebb és gyakran tisztább, természetesebb formában: bio, kóser és 100%-ban növényi csokoládékat kezdtek el gyártani.
A nagy különbség az volt a 90-es évektől kezdve, hogy az egészséges és az élvezetes étel egyaránt fontos volt. Ez megmagyarázza, hogy miért maradt a csokoládé népszerű: emberek milliói számára a csokoládé kivételes élvezetet jelentett és mértékkel fogyasztva egészségesnek számított. A 90-es évek végén és a XXI. század elején új impulzust kapott a csokoládé. Világszerte egyre több és több fogyasztó keres olyan élelmiszert, ami ízletes, de egyben egészséges is a szervezetünk számára. A kakaóval és a csokoládéval kapcsolatos tudományos kutatások a mértékletes kakaó és csokoládéfogyasztás sok előnyös tulajdonságát tárták fel és még újabbak is várhatóak. A XVII. századi spanyol doktoroknak és tudósoknak igazuk volt abban, hogy a kakaóbab és a csokoládé hozzájárul az egészség fenntartásához. Az új fejlesztések más példái azok a csokoládék, amelyeket inulinnal és oligofruktózzal( 100%-ban növény élelmi rost) gazdagítanak és ezek elősegítik a hasznos bifidus baktériumok növekedését. Vagy az olyan csokoládé, amely tejcsokoládé ízű, de a tejet rizsporral helyettesítik, így laktózmentes lesz. A rizspor kitűnő ízt ad a csokoládénak és fogyasztható lesz tejallergiások vagy laktóz érzékenyek számára is.
A csokoládéfogyasztás éllovasai
A csoki ma is töretlen sikernek örvend, különösen Európában, mivel a tíz legynagyobb csokifogyasztó országból nyolc az EU tagja, beleértve a hat legelsőt. A csokoládéfogyasztás kultusza egyértelműen Európában a legnagyobb, érdekesség, hogy a kontinensen megfigyelhető egy észak-déli határvonal. Ha csokoládéevésről van szó, akkor a német nyelvterületen élőkkel nehéz felvenni a versenyt. Az egy főre jutó fogyasztást tekintve az alpesi országok vezetnek, mint Svájc, Németország és Ausztria. Egy 2014-es felmérés alapján kiderült, hogy Svájc polgárai bő egy kilogrammal több csokoládét fogyasztanak, mint szomszédaik: 9 kiló csokit esznek évente. Az édességre költött összegeket nézve is vezetnek, fejenként 255 dollár értékben vesznek csokoládét, míg a második norvégok 200 dollárt költenek az édes élvezetekre évente. Az Euromonitor statisztikái szerint a fogyasztásban a dobogó második és harmadik fokán holtversenyben Németország és Ausztria áll, mindkét országban 7,9 kilogrammot fogyasztanak átlagosan. A fenti két országoktól minimálisan van csak leszakadva az Egyesült Királyság, illetve Írország, 7,5 kilogrammos fogyasztással. Fentebb északon, a norvégok szintén nagyon kedvelik 6,6 kg, az észtek 6 kg, a svédek 5,4 kg, a finnek 5,3 kg, a belgák 5,2 kg körül fogyasztanak fejenként. Európában viszonylag nagy fogyasztónak számítanak az oroszok és a kazahok is, hiszen mindkét országban minden lakos 5,3 kiló csokit eszik meg évente átlagosan. A nagyobb országok közül Franciaországot érdemes még kiemelni, ahol 4,2 kilós értéket mértek az Euromonitor szakértői.
Ezzel szemben a mediterrán vidéken meglehetősen visszafogott az egy főre jutó fogyasztás. A legédesebb szájú görögök is csak 2,6 kilót esznek meg fejenként, míg az olaszok 2,4 kg-ot. A kakaóbabok felfedezői, a spanyolok között is mindössze 2 kg-os fogyasztásról beszélhetünk, a portugálok pedig még ennél is kevesebbet 1,1 kg-ot fogyasztanak. Magyarország az említett észak-déli határ a határon fekszik, körülbelül 3,9 kilogrammos átlagértékkel.
Ha Európán kívülre tekintünk, akkor az angolszász országokban tapasztalható még jelentős csokifogyasztás, hiszen Ausztrália 4,9 kilógrammal büszkélkedhet, míg az USA polgárai 4,6 kilónyival. Érdekesség, hogy míg az amerikaiak mennyiségben a svájci felét fogyasztják, az édességre fordított összeg jóval kisebb, hiszen alig több, mint az ötöde, 55,7 dollár. Az édességgyártók számára egyébként a fejlődő piacok tűnnek a legvonzóbbnak. Kínában, Indiában vagy éppen Indonéziában az étkezési kultúrában “ismeretlen” a csokoládéfogyasztás, ami tükröződik a néhány dekagrammos átlagfogyasztásban is. A legnagyobb márkák általában 4-6 helyról vásárolják meg a terméseket, és a feldolgozott kakaóbabokat összeházasítják különböző százalékban ahhoz, hogy minden évben megközelítőleg ugyanazt az ízt, és minőséget tudják bíztosítani.
Forrás:
- https://www.chocorino.hu/blog/1/kakaobab-az-osi-es-szent-mag-hihetetlen-multja
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Csokol%C3%A1d%C3%A9
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Szaloncukor
- http://magyartermekonline.hu/etel/magyarorszag-elso-csokigyara-a-stuhmer-markatortenete/
- https://mult-kor.blogstar.hu/2017/01/20/10-dolog-amit-nem-tudtal-a-csokolade-torteneterol/33287/
- http://folyoiratok.ofi.hu/mikkamakka/a-csokolade-tortenete
- http://www.elit-csokolade.hu/csokipedia/a_csokolade_tortenete
- https://cultura.hu/kultura/fuszerkent-alkalmazhattak-a-majak-a-csokoladet/
- http://www.aktivpihenes.hu/aktiv-mozaik/az_istenek_eledele
- https://georgianera.wordpress.com/2015/01/06/18th-century-drinking-chocolate/
- https://georgianera.wordpress.com/2019/10/24/the-royal-diets-of-george-iii-and-george-iv/
- http://www.elit-csokolade.hu/csokipedia/mindent_a_csokirol
- https://people.inf.elte.hu/stztaai/web1/pusztulas.html
- https://georgianera.wordpress.com/tag/long-pepper/
- https://foodandwine.hu/2019/08/17/kakao-es-csokolade-az-elso-europai-uzemek-es-csokoladek/
- https://foodandwine.hu/2008/12/01/bor-es-csokolade-i-a-kakao/
- https://sarvarifp.eoldal.hu/cikkek/erdekessegek/a-csokolade-tortenete_.html
- https://mfor.hu/cikkek/vallalatok/Nem_vagyunk_kulonosen_edesszaju_nemzet.html